Hastánc Története

A Hastánc Története

A „hastánc” az európaiaktól pontosabban a francia katonáktól származó elnevezés, amely a 19. században terjedt el miután először pillantották meg az egyiptomi táncosnők csodálatos, magával ragadó táncát. Viszont a nem szakavatottak közül kevesen tudják, hogy a hastánc szó téves elnevezés, hiszen nem csak a hasat, de az egész testet igénybe veszi, megmozgatja ez a táncfajta. Akkoriban azért nevezték el így, mert ez a mozgásforma teljes mértékben eltért az akkor ismeretes európai táncoktól és a legszembetűnőbb „furcsasága” a has különös mozgása volt. Azonban a hastánc elnevezés az arab világban ismeretlen, ott a Kelet Tánca néven emlegetik, arabul Raks Sharki, amelyet később lefordítva terjedt el az Orientális Tánc kifejezés a hastánc megfelelőjeként.

A hastánc valószínűleg a világ egyik legősibb tánca, minden bizonnyal az Ókori Egyiptomból eredeztethető. Találtak olyan eszközöket, tárgyakat ebből az időből, amelyek táncosokat ábrázoltak. A korai kultúrákról úgy gondolják, hogy a táncokat nagyrészt vallásos szertartások során, istentiszteleti célból adták elő. A tánc abban a korban, de sok helyen lehet hogy még ma is a termés elvetését, majd a betakarítást imitálta a gyógyulást segítette elő, vagy épp felkészítette a nőket a gyermekszülésre. Tehát mindenképpen valami szertartásos jellege volt. Ugyanakkor sokszor más világi események részeként is alkalmaztak táncos produkciókat, például esküvők, fesztiválok, ünnepségek alkalmával. Miután az orientális tánc kikerült a templomi környezetből nagyrész elvesztette a szakrális, szertartásos jellegét és inkább, mint a szórakoztatás egyik formája vált elterjedté. Azonban az Omajád kalifátus idején még megőrizte művészi jellegét, kifejezőerejét, (a palotában alkalmazott táncosok kifejezetten nagy műveltséggel, tudással rendelkeztek) hiszen a kalifátus pártolt mindenféle művészeti ágat a palotákban és a birodalomban egyaránt. Lassan a paloták védett közegéből is kikerült a tánc és ezek után főleg az utcán kapott szerepet, meg persze a fesztiválok, rendezvények művészei továbbra is a táncosok maradtak. Például szokás volt az esküvőkre táncosokat hívni, akik részt vettek a hagyományos esküvőmind a négy fázisán. A vendégek tiszteletére műsorszámot adtak előés vezették az esküvői menetet, a Zaffát, általában gyertyatartóval (shamadan) a fejükön, benne égőgyertyákkal. Sokszor a táncosok feladata volt felkészíteni az arát a nászéjszakára. Mindent a tánc nyelvén mondtak el, néha akár ízléstelen formában is. Marokkóban ezeket, a táncosnőket Schikhatt-nak nevezték, melynek jelentése a „tudás birtokosa”. Ezek a nők kizárólag férjezett asszonyok lehettek a szigorú szokásoknak megfelelően. A táncosnőknek lassan két nagy csoportja alakult ki az awalim és a ghawazi, valamint már a XI. századtól kezdve érkeztek cigány törzsek a térségbe India északi részéről, akik főleg utcai zenéléssel és tánccal keresték a kenyerüket. (nevezhetjük őket a harmadik csoportnak). A gipsy szót először az európaiak használták a romák megnevezésére, mivel azt hitték, (tévesen) hogy Egyiptomból származnak. Az igazság az, hogy hosszú vándorútjuk során, Afganisztánon és Pakisztánon keresztül valóban eljutottak a Perzsa és Arab-öböl térségébe is és tényleg néhányan letelepedtek Egyiptomban, a Kaukázus vidékén vagy Törökországban, de nem ebből a térségből származnak. A cigány törzsek Oroszországon, Kelet és Nyugat-Európán keresztül eljutottak egészen Spanyolországig. Amerre haladtak, vagy esetleg egyes törzsek letelepedtek, ott meghonosították a zenéjüket és a táncukat, amely aztán keveredett az adott ország, nép zenéjével és táncával. Ezek oda-vissza kölcsönhatásban hatottak egymásra, kialakultak közös elemek, lépések. Ilyen keverék tánc például a flamenco. (arab, zsidó és cigány hatások is érték) Visszatérve a táncosnők két csoportjára, (awalim, ghawazi) az előbbibe a magasabb műveltséggel rendelkezőtáncosok tartoztak, akik általában csak női közönségnek táncoltak zártkörűrendezvényeken. Az iszlám kialakulásától kezdve a nemeket élesen elkülönítették egymástól, a férfiak és a nők csak külön szórakozhattak és csak az a táncosnőszámított jó erkölcsűnek, aki csak női közönség előtt lépett fel. Az utóbbi csoportba tartoztak a kevésbé művelt előadók, akik általában az utcán táncoltak. Fesztiválokon, ünnepeken és férfi rendezvényeken való szerepléseket is elvállaltak, a háremekben használatos ruhákat hordtak, és kihivó előadásokat tartottak. Arról még a mai napig vita van, hogy ők a cigány törzsekhez tartoztak-e vagy sem. Egy időután ez a két csoport összekeveredett, átfedések alakultak ki. A jobb ghawazik bekerültek az awalimok közé, néhány awalim pedig lejjebb ereszkedett, akadt olyan, aki prostitúciót is vállalt. A táncosok nehéz helyzetbe kerültek, mert az időközben a térségbe érkezőfranciák keményen megadóztatták őket. Ezért még jobban megnőtt a prostitúciót vállalók száma, aminek eredményeképp 1834-ben betiltották a táncot. Ebben az időszakban gyakran férfiak helyettesítették a táncosnőket. Ők voltak az úgynevezett khawalok. A férfiak nem csak a táncosnők imitátoraiként léptek fel, hanem nekik is megvoltak a saját táncaik, főleg folklórt adtak elő, erőteljes, férfias formában. Általában mind a férfiak, mind pedig a nők énekeltek és hangszereken játszottak, így van ez napjainkban is, ezt a tevékenységet soha nem tartották erkölcstelennek vagy alantasnak, sőt a zenészeket a legnagyobb tisztelet övezte és övezi ma is.

A hastánc betiltása miatt az utazók délebbre húzódtak, hogy láthassák a táncosnőket. Az angol megszállás alatt megkezdődött a szórakoztató műsorok szabályozása. Kávézók, szállodák, szórakozóhelyek és színpadok épültek. Ilyen például az Eldorádó, az elsőéjszakai klub színpaddal. Az ehhez hasonló szórakozóhelyek megnyílásától számítjuk a Raks Sharki, mint színpadi műfaj megszületését. Tehát a kifejezés nemcsak az általános orientális táncot jelenti, hanem annak egy stílusirányzatát is. Az orientális táncban minden stílusnak megvannak a maga jellemzői, mind a mozgásvilágban, a zenei repertoárban és a kosztümökben is. Így van ez a Raks Sharki esetében is. Zenéire jellemzőa nagy zenekar, könnyen elkülöníthetőhangszerelés és az előadás felosztása különbözőszámokra, általában: intro, kibontakozás, dob, finálé. A Raks Sharki kösztümök főleg kétrészes, rengeteg gyönggyel díszített, csillogó ruhaköltemények, vagy visszafogott ám érdekes szabású, egyedi megoldású darabok. Ezen a műfajon belül még további két stílus jelenik meg, az egyiptomi és a libanoni Raks Sharki. Az egyiptomi stílusra jellemzőaz erős érzelmi telítettség, a szám tartalmának megelevenítése tehát a tánc kifejezőereje és az improvizáció. Nem jellemzőviszont a koreográfia és az eszközhasználat sem. Híres képviselői például Samia Gamal és Tahia Carioca. Ezzel szemben a libanoni stílus az eszközhasználatot és a show elemeket részesíti előnyben. Ez a stílus, később alakult ki, mint az egyiptomi, tehát érezhetőaz előbbi hatása a libanoni táncosokon. Ma már nem határolható el egyértelműen ez a két stílus, lehetnek átfedések. A Raks Sharkin kívül számos folklór tánc létezik, amik egyes elemeiben akár a klasszikus műfajokban, stílusokban is megjelenhetnek, de teljesen önálló műfajként is léteznek. Ilyenek például a Beledi, Saidi, Khalidji, Melaya, Depke, Tanura. Az utóbbi kettőt inkább csak férfiak táncolták, táncolják. Fontos megemlíteni még a török vonatkozást is. A 16. században főleg a háremekben volt jelen a tánc, talán ennek következtében is a török hastánc általában kevésbé visszafogott, mint egyiptomi társa és sokkal játékosabb és erőteljesebb is, valamint nyíltabban felfedi a testet. Visszatérve a hastánc történetére a szórakoztató műfajoknak két formája alakult ki a Night Club és a Varieté Show. Valamint az addigra már a ghawazikkal keveredőawalimok továbbra is a helyi lakosság szórakoztatásáért voltak felelősek. (esküvők, fesztiválok) Fontos megemlíteni az 1889-es Párizsi és az 1893-as Chicagói világkiállítást, mert ekkor indult el a hastánc széles körűmegismerése, nem csak az utazók körében. A világkiállítás után sok táncos utazott Amerikába, illetve Európába, valamint, ezekből, a térségekből is érkeztek táncosok keletre, hogy új mozdulatokat sajátíthassanak el. Ebben az időben nagyon sok tehetség született például Badia Masabni (szíriai táncosnő, színésznő) és híres táncosai Samia Gamal, Tahia Carioca vagy Naima Akef (egyiptomi táncosnők) akik filmvászonra is kerültek. Ezek után megállt a fejlődés, mert 1932-ben újra betiltották a hastáncot. A II. világháború után következett be az újabb fellendülés. Egyiptomban a Piramis utca (Share Al Haram) lett a szórakoztatás központja, újonnan nyílt, vagy újra megnyitott üzletekkel. Az 1970-es években megalakult a Moussanna Fat, a színház és a film cenzúraszerve, ami előírta, hogy minden táncosnak vizsgát kell tennie. Ezzel egy időben kezdett egyre népszerűbbé válni a balett és a néptánc keleten is, ami nehéz helyzetbe hozta a hastánc művelőit.

Láthatjuk, hogy a történelem során a saját közegében is eltérőmegítélésben részesült a hastánc. Hol tiltották, hol pedig engedélyezték a művelését. Ez egyfajta paradoxon, hiszen a vallás (iszlám) szerint ez a fajta tánc elítélt dolog, de mégis a kultúrájuk, életük és mindennapjaik része. Így van ez napjainkban is, ezt az ellentmondást sajnos nem tudják feloldani. Mindeközben szinte a világ minden táján egyre több művelője akad az orientális táncnak ezzel életben tartva a világ egyik legősibb táncát.